Viscerális terápia

avagy tapintás és beolvadás – kontra terápiás sémák

A viscerális terápia a test mélyebb kötőszöveti rendszerének kezelése. A kötőszövet (fascia) egy nyúlós, hálószerű hártyarendszer, ami átszövi és egymáshoz kapcsolja az izmokat, illetve körbeveszi a belső szerveket is, szintén kapcsolva őket egymáshoz és a csontos, izmos vázhoz. Kötőszövet veszi körbe az idegeket és ereket is. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy 3D-s pókháló hártyát, ami a lábujjaktól a fejtetőig, a bőr alatti területtől egészen a gerinc belsejéig, egészen az agyat és gerincvelőt körbevevő hártyarendszerig mindent behálóz. Egy olyan egységet biztosít, ahol minden mindennel összefügg. Ez az Emberi test fizikai és emocionális egysége.
Ebben a komplex rendszerben mindennek meg van a miértje, még akkor is ha, a racionális anatómiai-funkcionális tudásunk és megértésünk nem tud mindenre választ adni. Nagyon érdekes, de szinte bármi megtörténhet ennek a szerteágazó kapcsolati és összefonódási rendszernek köszönhetően. A test nem véletlenül alakítja ki a feszültségeket, mindig valamilyen egyensúlyra törekszik, a ránk ható fizikai és pszichés hatások ellenére. Éppen ezért nehéz meghatározni a feszültség vonal elindítóját. A fájdalom leginkább akkor jelentkezik, amikor a test már nem tud hogyan ellensúlyozni, az már egyfajta következmény. A kompenzációs út minden egyes embernél más és más, ezért nem lehet a viscerális terápiával sablonok szerint kezelni.
Ebből kiindulva nagyon óvatosan és átgondoltam kell bánni ezzel a rendszerrel, mert ha kellő odafigyeléssel tekintünk rá és nyúlunk hozzá, sok mindent megmutat. Ha megfelelő helyen, a megfelelő mélységű tapintással kezeljük, apró, finom változtatásokkal nagy, akár egész testet érintő folyamatok tudnak megindulni. Ilyen módon kezelve a test egy részében ”felébresztünk” valamit, ami önkorrekciós irányba integrálódik a test egészéhez, és ez az egész test egyensúlyi állapotára hatással lesz. Jean Pierre Barral a terápia megalkotója is úgy jellemezte a terápiát, hogy ”to wake a little something”, azaz „felébreszteni valami apróságot”. Ez a mondat teljes mértékben kifejezi a terápia szemléletét. A tapintás ugyan nagyon finom, de egyben nagyon mély hatású, ezért egy alkalommal maximum két szerven dolgozunk. Az intenzitás akár túl sok lehet egyszerre a test számára, és így nem tudná azt kellően befogadni.

A tapintás különös kommunikációs mélységei, a csatorna terapeuta és a páciens között

Mint minden, a tapintás is tanulható és finomítható. Ahhoz, hogy a mellkas, hasizmok által védett belső szerveket (viscerákat) és a körülöttük lévő szövetekben – viscerális kötőszövetben – a feszüléseket diagnosztizálni tudjuk, a tapintási érzékenységünket bizony fejleszteni kell. Gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás a kulcs, ezt nem lehet eleget ismételni. Ugyanakkor, ha valamit érzékel a kezünk, az csak akkor válik viscerális diagnózissá, ha pontosan meg tudjuk mondani, hogy melyik szerv, melyik rögzítettsége, a szervek körül lévő hártyák melyik lemeze, vagy éppen a szervet ellátó érpálya vagy éppen az ideg, ami beidegzi van feszültség alatt. Ez pedig nem lehetséges a funkcionális anatómia beható, szerteágazó ismerete nélkül. Ha ezt kellően tanulmányoztuk, azt is megtudjuk mondani, hogy az az aktuális feszültség a kötőszövet folytonossága miatt, a test milyen távolabbi területein okozhat még további problémát. Hasonlóan, mint mondjuk egy sommelier, aki érzékszervein keresztül megtudja határozni a szőlő fajtáját, évét és megannyi tényezőt, úgy a tapintás is nagyon kifinomulttá válik a tudás mélyítése során.


Idővel, ahogy én is tanulom folyamatosan a mai napig a test ilyen irányú vizsgálatát, és az összeolvadást különböző mélységekkel, el kellett fogadjam a tényt, hogy a test tudja és jelzi, hogy adott pillanatban hol tudok neki a legtöbbet segíteni. Fel tudja fedni előttem azt a feszültség vonalat, amin dolgozhatok. Sok esetben nem is az a terület, amiről a páciens a panaszai alapján beszámol, vagy én, mint terapeuta a tudásom alapján, az okfejtésemet követve gondolok a fájdalmak lehetséges forrásaként. Rollin Becker oszteopata gondolata a legkifejezőbb, miszerint „egyedül a szövetek ismerik a problémát és annak képét a testben”.
Mindig csodálattal tölt el, hogy egyrészről az emberi test milyen intelligens, hogy tudja mit miért csinál, és jelezni tudja mire is lenne szüksége. Másrészről pedig az is lenyűgöz, hogy ilyen tudás birtokában, kellő alázattal és gyakorlással egy terapeuta milyen szinten képes olvasni a test üzeneteit. Nap, mint nap erre a felismerésre jutok a rendelőben egy-egy kezelés alkalmával. Kizárólag ilyen módon tudunk precízek lenni, és megtalálni azt a helyet, ami adott pillanatban nagy változást tud elindítani. Így nem szükséges, sőt hiba is lenne az egész testet egyszerre kezelni. Itt nagyon igaz „a kevesebb, több” elve.

A legjobb példa erre, az egyik páciensem esete, aki pár nappal a boka ficama után jött el hozzám. Gyógytornászként mindent a protokoll szerint csinált, de a duzzanat nem akart lemenni, és a fájdalom miatt a járása is nehézkes volt. A vizsgálat alkalmával a sérült láb oldalán a kismedence jelzett. Finoman beolvadtam a rendszerbe kiderült, hogy a széles méhszalag van leginkább feszültség alatt, és ez a feszülés tartja a körülötte lévő szerveket, csípőcsontot, keresztcsontot, beleket és a hólyagot. Jól körülhatárolhatóan van egy 10 éves császármetszés utáni heg is, aminek az adott oldali széle feszesebb. Összeolvadva a szalaggal, oldottam a feszülést. Már ott a kezelés alatt egy felszabaduló érzése volt a páciensnek. Másnap pedig visszajelzett, hogy felére csökkent a bokaduzzanat és sokkal jobban is tudja terhelni. A legérdekesebb az egészben, hogy mindez úgy ment végbe, hogy a bokájánál végül nem kezeltem semmit. Valószínűleg ahogy oldódtak a szalaggal kapcsolatos feszülések, úgy a csípő hajlatnál, és a kismedencében felszabadultak az erek a nyomás alól és megindult a vénás visszafolyás és a nyirokdrenázs, aminek eredményeképpen megindulhatott a változás a tünetekben.

Nagyon örülök, hogy egyre többen értik meg, hogy milyen fontos a test komplex értelmezése és hogy milyen sok oldalról mutatkozhat be a testünk sajátos, kifinomult kommunikációja. Az apró jeleket is érdemes minden esetben górcső alá venni, és bátran elemezni önmagunkban. Sose lehet tudni hányadik kezelés, hányadik pillanatában történhet egy olyan váratlan, elsöprő erejű oldódás, ami mindent felülír. Ez mi Önmunkánk is, nem csak a terapeuta dolgozik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük